Régen, a gyerekkori nomád táborokból hazatérve először mindannyiunkat zuhanyozni küldtek. Mire lecsutakoltuk magunkról a többheti mocskot, addigra a nap is leáldozott.
És mi, gyerekek a tábor emlékeivel telten sóvárogva vártuk az esti teraszon, hogy elkészüljön a hazaváró főtt kukorica.
Ezt kivétel nélkül mindig nagyapám főzte (és termesztette). A főtt kukorica íze és illata ezért végérvényesen a nyári estékkel, nagypapámmal és a közös békés beszélgetésekkel fonódott össze.
Egészen szokatlan volt felnőttként, tábor és testvérek nélkül kukoricázni múlt éjjel. Szokatlan, de jó.
Szerencsés Flótás azt mondja:
-nem kell megmosni sem, csak megpucolni a kukoricát külső héjától és hajától.
-egy széles lábosba a kukorica belső héját kell letenni, majd bele a kukoricákat és felönteni vízzel.
-forrás utántól 20-25 percig főzni.
A mienk legalábbis így készült. És nagyon jó volt. Már 5000 éve is.
Az amerikai őslakosok körében. A majáknak több kukorica istenük is volt.
Legrettegettebb Chaak, az eső és a termékenység istene, az aki „magasra növeszti a kukoricát”. Némi áldozat árán, persze.
’Maja kékre’ (az eső színére) festett fiatal férfiakat és nőket áldoztak Chaak kukoricaistennek. Hajnalban bedobták őket egy kútba -az istenekhez vezető út kapujába- délután pedig kihúzták azokat, akik életben maradtak. Ők hozták meg az esőisten üzenetét a várható időjárásról.
Az emberáldozat és az emberi vér után különben a kukorica volt a legértékesebb ajándék a maják szövevényes hitvilágában.
A kukorica aranysárgája pedig a jólét színe és jelképe lett.
