Nem mondom, hogy mindenkinek tetszenék a könyv. Lassú, intellektuális, éjszakai utazós, magunkban kutatós hangulat. Néha unalmas, néha szájba rágós. És hát az Ulpius ház sem garancia…
De mégis vannak benne olyan gondolatok, amiken el lehet töprengeni. Jó sokáig.
Egy erős, karakteres ateista pap, aki orvos és egy szürke tanár meg nem történt találkozása a szavakon keresztül. Kimondott és kimondatlan gondolatok. A beszéd hatalma. Filozofálás barátságról, Istenről, magányról.
Terhekkel. Sakkal. Vörös cédrusokkal. Napbarnított kislánytérdekkel. Salazar diktatúrával. Patikával. Vonat utakkal. Tejóval. És álmatlansággal.
Rengeteg álmatlansággal! Szinte minden főbb szereplő közös ismérve az insomnia. Már csak ezért is szerepel itt a könyv. Ötletmerítő…
„Már sokszor beszélték meg éjszaka közepén telefonon, hogy mennyire szenvednek mindketten az álmatlanságtól. Ez volt az aludni nem tudók néma szolidaritása. Ilyenkor néha egy parti villámsakkot játszott vakon a göröggel.”
„…képtelen volt lefekvés után rögtön elaludni. Számtalanszor rótta így Bern üres utcáit, időnként megállt, és akár a vakok, a néhány járókelő lépteire fülelt. Szeretett megállni a könyvkereskedések sötét kirakata előtt, és élvezte, hogy míg a többiek aludtak, csakis az övé volt a rengeteg könyv.”
„Pradonak volt füle a csend különböző fajtáira, olyan füle, amilyennel csak az álmatlanok rendelkeznek.”
Egyszóval szimpla szolidaritásból is jó olvasmány álmatlan önmarcangolós éjjekre…