Van egy hold, amit éjjelente bámul az emberiség ősidőktől fogva. Van fényes oldala, ami megigéz. És van egy sötét, láthatatlan fél, ami babonáz.
A Cambridge városához kötődő Pink Floyd egyik kiemelkedő albuma a ’Dark side of the Moon’ engem már 16 éve babonáz. Megvan az összes megjelent kis- és nagylemezük, de ezek közül is az egyik nagy kedvencem. Zenei hangzásban pop-os,tuctuc fülnek és megasztárhoz szokottaknak hallgathatóbb, mint a korábbi pszichedelikus szerzemények pl: Careful with the axe Eugene. (A szerző itt megjegyzi, hogy a zeneileg magára valamit is adó dobhártya tulajdonosok életükben legalább egyszer átélik a ’Live at Pompei’ koncertfilmet.)
A Pink Floyd ezzel az albummal szakított a korábbi LSD és egyéb szerek hatása alatt álló világával. Ez nem is csoda, hisz Syd Barrett alapító gitáros az album előtt kivált a csapatból. Barrett 1968-ban már csak úgy gitározott a koncerteken, hogy bélyeggel a nyelve alatt állt a színpadon és fejben élvezte azt a gitárszólót, amit közben el kellett volna játszania. A Syd Barrett emlékére írt ’Shine on you crazy diamond’ álmatlan éjszakán megérdemel 10 percet az életedből.
A ’Dark side of the Moon’ bakeliten a legjobb. Szépen visz a zene a sűrűjébe. Megállás nélkül, finom karcossággal a korongon.
Digitalizált lényeknek egy kattintás is elég lesz most 43 perc holdbéli ringáshoz: