Ismered azt az érzést, amikor valaki bekattan a fejedbe és beúszik az egész napodba?
Érthetetlen okokból, de róla gondolkodsz mosogatás, munka, utazás közben. Nem tudsz szabadulni a képétől, az emlékétől, holott lehet, hogy egy ősrégi osztálytárs az illető, akihez valójában sosem volt semmi igazi közöd.
Így most az jutott eszembe, hogy miért ne lehetne ezt direkt is csinálni. Adott egy nyugalmas, ám álmatlan éjszaka.
Gondolj valakire! Bárkire, aki először beugrik. Pozitív vagy negatív szereplőjére életed bármely szakaszának, akár a jelennek, akár a régmúltnak. Lehet közeli ismerős; édesanyád, főnököd, legjobb barátod. Vagy távoli, múltba vesző idegen; régi szerelmed, ovis kori jó barátod, valaha volt szomszédod…
Mélázz el róla! Mi történt köztetek, mi lehet vele mostanában, van-e vele dolgod még az életben? Hogyan zárult a kapcsolatotok, egyáltalán lezárult-e?
Rendben van-e a köztetek minden, vagy jó lenne végre megoldani egy közös gubancot, esetleg tenni érte, tenni vele valamit? Például felhívni és felújítani az ismeretséget. Találkozni, sörözni és egyszerűen csak együtt nosztalgiázni. Megbeszélni régi sérelmeket. Bocsánatot kérni, vagy megbocsátani. Segíteni neki, vagy segítségét kérni …
Annyi fontos (meg nem fontos) embere az életemnek kopik ki belőlem és a mindennapjaimból. Sokszor fájdalmasan, sokszor nehézkésen, sokszor békésen múlnak el ezek az ilyen-olyan kapcsolatok és jönnek helyette mások.
De amikor valakiről mintegy véletlenül ilyen intenzíven gondolkodom, vagy álmodom, akkor (ha még tudom a számukat) fel szoktam őket hívni másnap. Hogy mi van velük. Mivé váltak. Hányadán állunk. Mert kíváncsi vagyok.
És mert bármi meglehet…
